Евгений Онегин

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy ingyen se kéne; a fájdalmam a sajátom.
Emlékek.

A boldog emberek egy kicsit mindig együgyűek, nem zavarja őket a nyakukba zúduló jégeső vagy az, ha lekésik a vonatot. Nem hallják a falon függő órákat ketyegni, és éjjelente nem figyelnek a ház körül nyöszörgő szélre.
Túlságosan jól érzik magukat.

Amikor az ember fiára hirtelen nagy nyomás nehezül - halálhírről értesül vagy arról, hogy nyert a lottón -, egy szívdobbanásnyi ideig meghatározhatatlan érzés keríti a hatalmába. Ez az, amikor nincs különbség a rettenet és az eufória közt. Ugyanaz a dermesztő zsibbadás, amely kisajátítja magának az elmét: hirtelen jelentőségét veszíti a szemedet is befagyasztó hóvihar vagy az orkán a tengeren.
Mindegy.
Majdnem olyan mindegy, mint a boldog embernek az időjárás a parkban, mikor sétál.

A különbség ott kezdődik, amikor ez a pillanat véget ér, és az ember fia elmosolyodik vagy félrenéz, mert szúrni kezdett a szeme; hirtelen beléhasít a tudat, hogy hólé csöpög a hajából vagy hogy a hajó élére állt.
Ez az, ahonnan nincs visszaút.

Csendesen mondtam: “én hallom az órát meg a szelet.”.
És szaladtam, mert hideg volt az eső.

Azt hiszem, átveszem tőle ezt a hozzáállást..
Kezdem is!

Nem, nem véletlenül Richard a megállapítás reklámarca.
Köszönjük, Richard.

Annak nem örültem, hogy Katan leszűkítette a játékteremet, de hát Istenem. Így is boldogulok.
Amy Lee viszont hozzám hasonlóan jót derült rajtuk, meg Hilare is, előbbi ráadásul csaknem halálra röhögte magát az én legsajátabb oltásaimon, amiknek egyelőre vége szakadt, mert nem tudtam őket eléggé lebutítani ahhoz, hogy teljesen hatásosak legyenek.
Még dolgozom rajta!
Átkozottul nehéz dolgom van, mert bár megfigyelőkészségem kivételes, mindig elakadok azon, hogy a zseniális beszólásokból közönséges sértés lesz, amint számukra érthetővé konvertálom őket. Ez pedig nem az én stílusom.

Viszont informáltam az ókortörténeteseket, hogy mitől mentette meg őket a ponthatár.
Eléggé ijedtnek tűntek! Az egyiptológusokat egyenesen az ájulás környékezte. Újfent megtárgyaltuk, milyen fontos, hogy a lehető legmagasabban tartsuk a határokat, mert most, hogy nincs szóbeli felvételi, csak a nemkívánatos személyek inkompetenciája mentheti meg a kart a lezülléstől. Rosemary drámai hangon bejelentette, hogy amint ez az alak feltűnik a campuson, ő megy és felköti magát.
A jelek szerint gyönyörű, hosszan ívelő életnek néz elébe.

Furcsamód a kar többi arisztokratája nem nagyon izgatta magát a történeten. Azt mondták, úgyis olyan sokan vagyunk, hogy egy-két rémes alak már a nagy számok törvénye alapján is be kell, hogy kerüljön. Igazából egyetértek velük. Ha nem ismerném az illetőt, én is ugyanígy állnék hozzá.
Meg aztán persze, a történelem tanszék messze van a filozófia meg az orosz tanszéktől.

Hál’ Istennek.

Lettice goth lett, és nyitott egy internetes oldalt. Milyen eredeti.
Ráadásul a gportalon.
Ismét nem csalódtam benne.

Nyitott egy weblapot, hogy azon rinyálhasson, hogy még azt se érdekli, mi van vele, aki az asztalszomszédja volt. (Ide beszúrnám, hogy velem tartja az illető a kapcsolatot, pedig én az ajtó felőli padsorban ültem, duh. Elöl.) Meg, hogy beadhassa az arra tévedőknek, milyen érdekes ember.

Legalább reklámoz benne engem is egy kicsit; többször is előjön, mekkora szemétláda vagyok. Ez nagyjából így is van, de fontos részlet, hogy nem mindenkivel. Sajnos ő épp a senkiháziak közé tartozik. Mindenkire azért én sem lehetek tekintettel, nem igaz?
És hogy selejtes okkultistának tartom! Na ja, ha egyszer az. De különben nem tudom, honnan veszi, mert én természetemnél fogva mindig sokkal finomabb modorú ember voltam, mint ő, és ezért sose mondtam neki semmit, amiből akár csak következtethetett volna rá, hogy így gondolom. Azzal se szembesítettem soha, mennyire nem lötyög semmi a fejében.
Ez szerinte kétszínűség.
Szerintem tapintatosság a részemről. Minek sértegetném fölöslegesen?
Azt hiszem, sértegetik elegen helyettem is nyíltan… meg aztán úgyis akkora vesztes, hogy van elég baja az én kellemetlenkedésem nélkül.
Szóval, miért röhögném ki például? Csak azért, mert harmadikban kezdett el goth cuccokat felvenni meg hajat festeni, hogy hasonlítson a barátnőmre és bevágódjon nálam? Igazán nem volna szép tőlem, és különben se sikerült neki, szóval kár is lenne felhozni.

De jót mulathatnék, teszem azt, azon is, hogy mennyire műveletlennek tart másokat. Éppen ő, aki szerint az életmű köszönőviszonyban sincs az életrajzzal, meg úgy általában is, mi köze a szerző életének a műveihez? Egyáltalán, minek az irodalomtörténet? Meg az irodalom érettségi? Persze ehhez jön még, hogy a legkiválóbb nyelvtanárok sem tudtak semmit a fejébe tölteni hosszú évek alatt. Semmit.

Slusszpoén, hogy ezzel a fejjel beadta a jeletkezését az ELTE BTK történészeihez. Ahol az első szemeszter tizenöt vizsgájából tíz sumerul és arámiul van, az irodalomjegyzékben pedig egy cikk nem sok, annyi sincs magyar nyelven.

Mikor még én is goth voltam, akkor ez sok(!) észt, finom modort, előkelőséget, stílusérzéket, ruhaízlést, eleganciát és úgy általában fensőbbségességet jelentett. A goth nem életérzés volt, hanem életforma.
Most…
Budakalász város.
A tesóm főiskolája hamarosan egyetem.
A goth szubkultúra egy csóró és buta, ráadásul paraszti származású egyénnel gyarapodott.
Sic transit gloria mundi.

Ráfaragtam a szakirányválasztással, 21-éig le kéne adni a jelentkezést indexfénymásolatostul, de nekem még harmincadikán is lesz vizsgám. Alapozó, hogy teljes legyen az örömöm.
Mindegy, majd valahogy kimászom belőle. Ha valami megjavul az életemben, rögtön elromlik két másik. Most azonban még egy szerencsém volt(!).

Összerúgtam a port azzal az idióta lánnyal, aki a minap akaszkodott rám (ő jobban rúgta, mint én). Sebaj, legalább megszabadultam tőle. Már éppen valamiféle sértésen törtem a fejem, amikor a kezembe adta a megoldást, isteni volt. Azt azért fel kellett volna venni, hogy kiakadt. Különben nem érdekel, így azért mégis kényelmesebb volt, mintha én találtam volna ki, hogy tűnjön el végre. Ugyan most utál miatta, de kit érdekel. Csatlakozzon a népes tömeghez.

Amúgy meg június tizenegyedike piros betűs ünnep lesz ezentúl.
Szeretem. Szebb, mint valaha.

Összeálltam egy skinheaddel, meg egy Lucius Malfoyra emlékeztető sráccal. Innentől kábé azzal voltunk elfoglalva, hogy egymást dobáltuk zsebkendővel meg kutyakajás zsákokkal (gondolom, nem árulok el titkot azzal, hogy egy azért kiszakadt), valamint utaztunk a raklapszállító békákkal (ez egyébként kifejezetten tilos, de mindenki csinálja).

Kérdés: Ha most 60-nal többen voltunk, mint egyébkor, hogyhogy éppen csak kész lettünk reggel 6-ra? Jó, jó, a fentiek fényében ez annyira nem nagy kérdés, de azért a sok ökörködés közben dolgoztunk is. Szóval, máskor hogy fejezik be?

A 240E busz nem vitt be teljesen, így átszálltam a 7-esre, majd futottam pár kört, mire megtaláltam a 86-os megállóját, ahol sikeresen lekéstem egy csatlakozást, de a következőt már elcsíptem. Kár, hogy rossz irányba.